2021-07-062021-07-06 by PauerKatalin

Szeretném úgy kezdeni ezt az írást, ahogy a képek elkészítése után hátradőlve elindultak a gondolataim.

Majd ezt üzenetet írtam Timinek:

“Jó lenne látni Benneteket, ahogy végignézitek a sorozatot. Tudod, kicsit volt azért bennem para, hogy miféle képek lesznek, de ma állíthatom, hogy számomra az eddigi legsikeresebb családfotóit nektek készíthettem el. Lehet, nem mindegyik képkocka a beállított mosolygás, de az biztos, hogy a derű árad ki belőlük. Nagy tévedés azt hinni, hogy csak akkor érdemes fotóztatni, amikor minden tökéletes, minden úgy alakul, ahogy a terv előírja. Nem! Ezek lettek számomra azok a fotók, amiket magamnak is kívánhatok. Dicsérni tudom magam, mert az elkapott képkockák titka a gyorsaságomon múlt.”

Szóval miért is írtam ezt?

Aznap elég későn találkoztunk, hisz a fotózás sikerének egyik titka -amit elárulhatok itt Nektek- a fények! A napsütés, ami úgy árad felénk, hogy nem bántja a szemet, meleg de nem forró, fénylő, de nem vakító és aranyban tud tőle úszni a réten minden száraz kóró és még a gazos kaszálatlan fűszálak is aranykalászként mutatkoznak be nekünk. A szemedben megcsillanó nap játszik veled, mosolyt csal az orcádra és el se hiszed a fotók láttán, hogy te vagy az aki rajta szerepel. A bőröd, mint a rézbőrű indiánoknak a színe, s nem kell semmi retus meg mifene, mert úgy szép, ahogy van.

Kornél, aki a délutáni alvást hosszúra nyújtotta, mert tudta, hogy eme filmtekercsen Ő lesz a főszereplő, mosolyogva érkezett.

Az első pillanattól kezdve követtem a fényképezőgéppel, bár nehéz dolgom volt elkapni Őt, mivel mindig az ellenkező irányba szaladt, mint egy kismanó, aki menekül a nagyvilág elől…

Gondolataim:

“Mi lesz ebből, te jó ég?” Gondoltam már akkor magamban. Pokróc, meg bubifújó, mackó meg kosár, minden kellék a kocsiban, de mikor és miként tudom bevetni? Azt hiszem, elengedem az elképzelt beállításokat, mert azokból tuti nem lesz semmi. “Jól van! Nyugi!” (mondom én a szülőknek) “Csak lesz valahogy, meg valami a memóriakártyán!” Persze ezzel a mondattal magamat győzködtem, miközben egy értelmes képet még nem lőttem és Kornél megállíthatatlanul hol erre, hol arra lépkedett, de sosem arra, amerről a fények oly tökéletesen sütötték volna a kis pofiját.

A vaku időnként elborult az állvánnyal, mint ahogy Timi is a nyugtalanságtól egy kicsit velem együtt, miközben Adrián széles mosollyal figyelte Kornélt és időnként dinka mozdulatokkal próbálta megfékezni kisfiát… Nekem nagyon tetszett, mert tudtam, hogy ezek azok a mókás mozdulatok, amelyeken jókat fognak nevetni.

A káosz átvette a nyugalom helyét s mi már minden vágyunkat kiengedtük az univerzumba. Bevetettük a mobiltelefont -ezzel néhány percre lefoglaltuk a kis krampuszt- amin beállítottunk egy borzalmas zenét. Ez igazán tetszett neki, de a fotók nemcsak a mosolyt őrízték meg, hanem a mobilt is. Mindegy -gondoltam- majd leretusálom…

A mobilozás előtt volt a bubifújó, amivel nyertünk néhány képkockát, de hamar kellett új dolgot találnunk, mert a nap könyörtelenül ment lefele a fák közé. Jöhetett a maci, aki szigorúan maszkban volt, no meg a kosár, amibe hol belemászott, hol meg kimászott, de igazán semmi nem volt jó. Jött a hinta, meg a játék kocsikulcs, itatás, meg harapdálós-csiklandozós, amin hol nevetett, hol meg Istenemre mondom, hogy nem tudom, mert még a fotón sem tudom egészen megállapítani a tetszését vagy a fordítottját.

A gyerekek ilyenek. Minden érdekli őket. Egy darabig. Nem úgy van, hogy leültetjük egy pokrócra a réten őket és körbetáncoljuk a fényképezőgéppel, no meg nem akkor mosolyognak, amikor azt mondom “CSÍÍÍZ”, mert ez egy óriási hülyeség… Azt kell elkapni, ami akkor történik, mert ezek a pillanatok őrzik meg mindazt, amik akkor voltunk.

Szeretném Kowalszkyt idézni ezután a fotózás után: