Nagymamakorára lesz az ember igazán jó anya!
Tudod miért?
Mert előtte túlságosan el vagyunk foglalva azzal, hogy nőnek is és feleségnek is tökéletesnek kell lennünk. Igy van jól, így helyes, de akkor is valahogy nagyszerű dolog nagymamának lenni!
Az embernek nincs szülői felelőssége. Önfeledten tud arra koncentrálni ami épp a szerepe. Senkinek nem kell megfelelni! Néhány röpke óra hetente, havonta, amikor kicsit átalakul az ember.
Mert ha az unoka úgy kívánja, mi jólesően gurulunk vele le a domboldalon, mélyeket szippantva a mező illatos virágaiból, amiből az örök fiatalság eszenciáját is elkészíthetnénk, hisz ha néhány percre is, de valahogy úgy érezzük, újra mi is gyerekek vagyunk. Ha meglátunk egy pocsolyát, akkor szabad a belépés, fene vigye, hogy a zokni is sáros, fantasztikusan jó érzés csapongani a vízben.
A szappanbuborék fújása gyerekként is izgalmas volt, de ha ezt az unokával tesszük, lesz benne valami csodálatosan egyedi, mert minden buborékba a boldogságot fújjuk, s ahogy az óriás gömböket repíti a szél, mi magunk is benne reppenünk a mosolyunkkal és a szeretetünkkel.
A színes szélkerék is jó játék
Ahogy Ági mondaná “baromi jó”, mert úgy futkározol az unokáddal -mint akinek semmi baja, nem fáj a térde, se a dereka- és amikor este lefekszel, szinte megmozdulni se tudsz, mert minden porcikádat érzed, kivéve ha veled van este is az, akinek a pillanatnyi “örökfiatalságot” köszönheted. Az unokád.
Aki odabújik melléd és a füledbe súg valami kedves titkot és már akkor arra kér, hogy holnap ismételjétek meg a csúszdázást, meg a labdázást, meg a fogócskát kint a mezőn…
… és te mindent megígérsz! Ilyenkor feltöltődik a tested az elevenséggel és eszedbe se jut hogy elmúltál 50, pedig amúgy álladóan ezen kattogsz, mert elmúltak azok a fiatal évek, amikor épp te voltál olyan fiatal, amikor anyaként ugyanezt megélted, csak éppen egészen másként.
Egy kicsit most had írjak erről a napról
Ági -akihez barátsággal kötődöm- eljött Izával egy nyári napon fotózni. A reggeli szeles, de igazából barátságos délelőtt hamar eltelt. Készültünk mindenféle röpke játékkal, hogy Izát percről percre újabb és újabb játékkal tudjuk lekötni. Őszintén szólva, valóban percről percre váltogattuk a játékot, mivel abban a korban van, amikor a kedvenc szava a “NEM”. Ezért már a rétre kifele sétálva azt játszottuk, hogy tilos ezt a szót kimondani. Mikor megkérdeztem Izától, hogy benne van e ebbe a játékba, hamar jött a válasz! NEM! Szóval így futottunk neki a napnak, mert tudtuk, hogy olyan nincs, hogy NEM sikerül….
Mikor megérkeztünk a mezőre, ami az otthonomtól 5 percre van -még szerencse- csak ámultunk a rét ezerszínű látványán. Gyorsan fel akartam kapni a gépemet a vállamra, de az otthon maradt. Szóval jó, hogy a kis sámlitól kezdve a bubifújóig, meg a ronda játékbabákig mindent eltettem, de a fényképezőgépet utánam kellett hozni. Jól kezdődik, gondoltam… “Ezt NEM hiszem el!” Pedig az úton megfogadtuk, hogy a NEM szó, NEM jöhet ki a szánkon!!
A kezdeti baki után viszont minden mellettünk volt. A nap, a felhő, a szél, a virágok…
Sok közös játékkal, őszinte kíváncsisággal, nyitottsággal kell lennünk nagyszülőként a gyerekekkel.
A kötődésért meg kell dolgoznunk, talán jobban, mint korábban értünk tették a mi nagyszüleink, mert a mai információs világban sokkal kevesebbet ér a nagyszülők tanácsa, tudása, jóval kevesebb tiszteletet képes kivívni a nagypapák bölcsessége. Ezért inkább más irányba kell fordulnunk, olyan dolgokat kell együtt tennünk, ami emlékké és élménnyé válik az évek elmúltával. Aztán az idő elviszi ezeket a szép napokat, elviszi őket messze s eközben rájövünk, hogy a gyerekeink és az unokáink remekül vannak és nélkülünk is életképesek. Az élet zavartalanul csordogál tovább.
Látva Őket, kis ízelítőt kaptunk abból a jövőből, amikor már nem leszünk, és csak remélhetjük, hogy valamilyen túlvilági alkalmazáson keresztül nézegethetjük majd unokáink botladozásait és sikereit, míg ők az emlékeikben felidézhetnek bennünket, ha igazán jók voltunk. Akkor talán megelevenedik minden perc bennük és így kap örök életet az unokáik által egy nagyszülő.
Így elevenedett meg számomra is egy emlék Édesapámról, akinek az aszfaltkrétáit őriztem már jóideje. Újra életet adtunk neki. Iza az én apukám krétáival rajzolta tele virágokkal az utat.
A leírtak az én gondolataim, mert idővel én is nagymama lettem. Hiszem, hogy amíg tehetem jelen leszek minden napja néhány percében, míg erre szüksége van.
Ha tetszett, amit itt leírtam és te is szeretnél az unokáddal egy ilyen emlékalbumot, akkor keress fel és kérj árajánlatot bizalommal. Nem sokat kell ezen gondolkodni, hisz telnek a napok és mi nem tudunk ellene tenni semmit.
Kérlek látogass el a Facebook oldalamra. https://www.facebook.com/EmlekkepFotografia/
Munkáimat az oldalon követheted és privát üzenetet is írhatsz nekem, amire hamar válaszolok. Egyedi elképzelésedet is megvalósítom és áraimat az igényeidhez igazítva kialakítom.
Legyen szép a napod!
Pauer Katalin
Fotográfus