Csend és békesség. Még a szél is másképp fújt és a virágokkal szegélyezett földút végén a madarak csiripelték érkezésem.
A Megyeri híd felé haladok a nulláson. Amikor meglátom a híd pillérjei csúcsát, tudom hogy nemsokára megérkezem Ágiékhoz. A közel 2 km-es hídon áthajtok, majd kanyar és tovább kicsit jobbra tartva… Döbbenet, megint elrontottam! Irány Szentendre, de oly szép ez a rész, hogy bánja a fene, legalább többet látok belőle. Elérkezem Budakalász táblájához. Nehezen olvasható számomra az őshonos magyar írás. Alig hagyom el a táblát, máris lovasok keresztezik az utam. Az egyik kanca mellett a csikó szorosan az anyja szívéhez simul… Tudom, hogy nemsokára testközelből látok ilyen csodát. Mert nekem az.
Ő Kedves
Beérkezve a városba, egy jobbkanyar után elhagyom az aszfaltutat, és lassan megszűnik a zaj körülöttem. Vadvirágok az út szélén, nem bántja őket az út pora, boldogan bólogatnak a szél lágy susogásában, szinte köszöntve az odaérkezőt. Megérkeztem.
Az autóból kiszállva nyílik a kapu, Jani köszönt elsőként, aki épp akkor ért haza. A gyerekek már nagyon vártak, főképp Kincsi, aki csak úgy ismer, hogy ‘Kati’, mert az Anyukájával naponta 2 és fél órát dumálunk a telefonon és mindig kérdezi: -Anya kivel beszélsz? – Katival. 😀
Kincső és Bendegúz
Nagy a várakozás, mert egy igazán szép emlék megalkotására érkeztem Ágiékhoz.
Sok év munkája, mely várakozással és türelemmel volt teli, de megérte. Egy igényes otthon született, melybe mikor beléptem a harmónia vett körbe. Minden a helyén, minden passzol mindenhez, a hely hangulatához ízlésesen igazítva minden apró részletet, egy igazi otthon küszöbét léptem át.
Idő, mely megállíthatatlanul töri át a kapukat, nincs megállása. Az élet már csak ilyen, de ha az életed körülményeit magadhoz igazítod és boldog pillanatok vesznek körbe, melybe sok szeretet energiát tettél, akkor ez a rohanó világ kissé lelassul. Elcsendesedik az otthon nyugalmában és megélheted életed minden percét.
Kincső szinte szárnyalt, máris pörgette a csodálatos ruhácskáját.
Anyukájának reggeltő mondogatta, hogy milyen szépen fog viselkedni, mosolyogni fog és szót is fog fogadni.
Nos! Itt ülök, és miközben megfogalmazom a gondolataimat, látom magam előtt a fogatkozó Kincsőt, és nevetek…. Nem mindig sikerült betartani az ígéretet, de amikor elkezdtünk játszani, máris derűsebbé vált a fotózás. Rohangálás a felrepülő pokróc alatt szenzációs jókedvre derítette. Bende, aki már ifjú padavan, vele együtt élvezte a pillanatokat, a fényképezőgép pedig dolgozott és dolgozott!
Hamar ki is fulladt mindenki, de a játék folytatódott, méghozzá szárnyaltunk egy rövid időre.
Mikor jól kimerítettem mindenkit és már azt hitték jöhetnek azok az unalmas beállított képek, ahol senki nem futkározik, nagyon tévedtek, mert a bozótosba körtáncot lejtettünk, miközben énekeltünk is. Fantasztikus volt.
Majd jött egy kis lazulás, lehetett grimaszolni, ami Kincsőnek elképesztően jól ment.
Bendegúznak is!!
A fotózást valahogy egyikőjük sem így képzelte. No hogy is folytatódott?
Elmentünk a legelőre. Ezt én vártam a legjobban. Csodaszép lovak, kedvező időjárás, és a legfontosabb, hogy mindenki arra várt, mi lesz a következő agyament játék, amit kitalálok.
Mindannyiukat megtáncoltattam, énekeltettem, futkároztattam, sőt Kincsőt egy rövid időre elvarázsoltam, hogy azt csinálhasson láthatatlanul, amit csak akar…. Úgy döntött tovább rohangál.
Milyen vidám és élénk itt mindenki. Senkinek nem volt rossz a kedve. Nem is lehetett, mert egy gyerekkori játék jutott az eszembe. Apukámmal sokat játszottuk. Mindig nyert. Nem tudtam elkapni olyan gyorsan a kezemet, hogy ne tudjon rápacsizni. Jani és Bendegúzé volt ez a játék. Szerintem baromi jó volt, Kincső és Ági pedig a háttérben szurkoltak. Nem kellett sokat várni, hamar Kincső is akart pacsizni.
Miután kicsit én is kifogyóba kerültem az ötletekből, gondoltam most jöhetnek a családi beállítások. Had unjuk el magunkat néhány percre, majd csak összeszedem a gondolataimat és újra kitalálok valami bolondságot…
Egy kis pihenés után előhúztam a táskából a tündérfátylat. Kincső ettől újra lázba jött. Rákötöztük, hogy tudjon repülni, ami bizony rosszul sült el. Kincsi elesett a fátyolba.
Oké! Jöjjenek az érzelmes ölelkezős fotók. Kincsi épp sír, utálja a sellőszárnyakat. Itt az ideje megvigasztalni! Egy kis szeretetölelgetés után minden rendben volt. Újra szárnyra kapott és ment a bulizás tovább.
Szedtünk szedret, amit meg is ettünk, virágot szagoltunk, csattogtattunk ostort, íjaztunk, lovagoltunk, kiskutyáztunk és táncoltunk….
Szép napot zártunk. Minden volt benne, ami a családra jellemző. Ági időnként a képeket nézve elkönnyezte magát, nekem pedig elég volt az amit mondott.
“Kati! Ezek annyira mi vagyunk!”
Valóban. Ha így látja, akkor ez a családi fotósorozat sikerült. Sikerült átadnom egy életérzést, méghozzá olyat, amilyen senkihez és semmihez nem hasonlítható. Egyedi, mert az övéké. S bár a képek megőrzik életünk pendüléseit, mégis a film tovább forog.
Forog és maradjon ilyen csodás a díszlet. Az elmúlt idők képei bár sokat érnek, de itt és most zajlik a forgatás….
